Magasságok és Mélységek... a gyászról

Péntek este megnéztük a Magasságok és Mélységek c. magyar filmet, amely Sterczer Hilda és lánya Gerda gyász folyamatának egy részét mutatja meg. A filmet egy kerekasztal beszélgetés követett, a rendezővel Csoma Sándorral, Hildával és Orvos-Tóth Noémival, a gyászról és annak feldolgozásáról, illetve folyamatáról. 
Nagyon örülök, hogy végre beszélünk a gyászról és a veszteségről, hogy mennyi aspektusa van, milyen mélységek, érzelmi  hullámok kísérhetik a mindennapjainkat. A film bemutatja, hogy milyen érzéseket élhet át egy gyermek, ha elveszíti az édesapját és a feleség-anya-hegymászó szemszögét, hogy gondolkodik és hogyan küzd meg a fájdalmával és erre, hogy reagál a környezete. A film csak a gyász feldolgozás elejét, az első lépéseket mutatja be, ez a folyamat sokkal hosszabb lehet ennél. 
​
A film felhívja a figyelmet arra is, hogy a gyász különféle módon jelentkezhet és igen, érdemes róla beszélni. Az érzéseinkről, a fájdalmunkról, a gondolatainkról, amikor például az ajtót figyelve azt várjuk, hogy betoppan, beszélgetünk vele, mintha ott lenne velünk, vagy neki is készítünk egy tányér a vacsorához. Ilyen és ehhez hasonló, széles skálán mozgó érzelmek, gondolatok vagy akár furcsa tevékenységek is velejárói lehetnek a mi egyéni folyamatunknak, hiszen mindenkinek másmilyen lesz a megküzdési mechanizmusa. Ösztönösen tudjuk, hogy dolgozzuk fel a fájdalmunkat, a lelkünk és a testünk tudja mikor, mire van szükségünk. Adjunk teret neki, éljük meg és ha szükségét érezzük, kérjünk segítséget. 

---

Sok más témát is felvet a mű: Mennyire tudunk empatikusak lenni más gyászával, fájdalmával kapcsolatban? Tiszteletben tudjuk-e tartani a gyászolót a megélt reakciójával? El tudunk-e vonatkoztatni a hitrendszerünktől, szerintünk mit kellene csinálnia és hogyan? Megtanítjuk-e a gyermekeinket gyászolni? 
​
Sajnos, a mai világunk és a közösségi média is, elment egy olyan irányba, ahol nagyon könnyen ítélkezünk mások “feje”, érzései és léte felett. Nyíltan, bárki, bármit kommentelhet és sokszor nagyon fájdalmas lehet egy hozzátartozónak olvasni, ha épp nem kedves és együttérző a hozzászólás. Sokszor láthatunk akár temetéseken is ítélkező tekinteteket, hallhatunk megjegyzések, hogy “túlságosan sír”, “nem sír eléggé”, “miért ezt vette fel”, “miért ezt olvasták fel”, és még sorolhatnánk. Ennek ellenére én hiszem, hogy vissza tudunk találni a gyökereinkhez és együtt érezni valakivel és tiszteletben tartani mások, számunkra akár érthetetlen, idegen érzéseit, viselkedését.
A beszélgetés során engem nagyon megérintett, amikor arról volt szó, hogy a mai világban a közösség nem része a mindennapjainknak. Hiányzik az olyan közösség, ahol egymástól tanulhatunk, segíthetjük a másikat és együtt, egymást támogatva, a megélését tiszteletben tartva, megyünk végig az úton. Nem is olyan régen, 20-30 évvel ezelőtt, egy vidéki faluban ha valaki meghalt, a  falu összegyűlt a virrasztásra. Ott volt, aki tehette és támogatta, a családot minden ítélkezés nélkül. Mert ez volt a természetes és ez volt a közösség ereje. Lehetett a halottról beszélni, lehetett sírni és lehetett csak ülni és imádkozni. 
Még emlékszem gyerekkoromból, hogy nálunk is volt virrasztás, amikor a Nagyapám elment. Gyertyák égtek mindenhol, nagyon sokan voltak a házunkban és mindenki hozott valamit, amit házilag készített. Voltak akik halkan a konyhában beszélgettek, voltak akik körben ültek és imákat mormoltak. Tisztán látom magam előtt és az érzések is emlékszem. Volt benne fájdalom, de volt benne meghittség és a “nem vagyunk egyedül” érzése. Nem küldtek el engem se a szobámba azonnal, engedték, hogy ott legyek egy kicsit. Tudtam mi történik és miért. Nagyon hálás vagyok érte, hogy megtapasztalhattam gyerekként, hogy a gyásszal nem vagyunk egyedül, voltak, akik eljöttek és együtt éreztek velünk, így mutatták ki a részvétüket felénk.  

---

Életünk során elkerülhetetlen a veszteség, valamilyen formában. Gondolok itt nem csak a halálesetre, mert lehet veszteségérzés egy válás, költözés, munkahely megszűnése valamilyen formában, vagy akár kisállat elvesztése. Ha esetleg veszteség ért, vagy korábbi dolgokat nem sikerült még elgyászolni, esetleg hosszabb ideje bele vagy ragadva egy érzésbe, segíthet ha beszélgetsz róla, ha meghallgatnak, végig tudod mondani és érezni bárhol is tartasz. Egy empatikus, hozzáértő szakember jelenléte segíthet túllendülni egy egy szakaszon és tovább gördíteni a folyamatot. Saját tapasztalatból tudom, hogy egy megtartó közösségnek mekkora ereje lehet, ahol egymást segítik a résztvevők, mint régen egy közösségben, megértik egymást, hiszen hasonló folyamatban vannak benne, és tudják egymást támogatni akár lelkileg, akár praktikus szempontból. Én abban tudok segíteni -akár egyéni vagy a csoportos foglalkozás keretében- hogy megteremtem azt a támogató, elfogadó közeget, ahol bátran kifejezheted és elmondhatod mi van benned. 
~Rigó Mona​