forrás: ​https://www.bozsargabriella.hu/gyaszolni-egy-munkahelyet/

Minden veszteség, amikor az életünk visszavonhatatlanul megváltozik, egy rutin eltűnik. Azt mindannyian tudjuk, hogy egy szeretett személy halálát el kell gyászolnunk, de tudjuk-e, hogy ugyanilyen feldolgozandó gyászt okoz egy állatunk halála, egy munkahely, pálya elhagyása, egy kapcsolat megszűnése, vagy akár a bizalom elvesztése valakiben? Amit ilyenkor elveszítünk: az önmagunkról alkotott kép egy része. Meg kell birkóznunk azzal, hogy kik vagyunk anélkül, akit vagy amit elveszítettünk? Milyen vagyok én enélkül? Milyen lesz a jövő enélkül?
Amikor egy munkahelytől búcsúzunk el, akár önszántunkból, akár nem, nem csak a munkánkat veszítjük el, hanem azokat az emberi kapcsolatokat is, amik a munkahelyhez kötődtek: munkatársak, ügyfelek, külső partnerek. MINDEN kapcsolatnak van érzelmi oldala – tehát ezt elveszíteni gyásszal jár. Akár jó, akár rossz volt ez a kapcsolat – ez utóbbit egyébként nehezebb elgyászolni. Elveszítjük a rutinokat – napi időbeosztást, szokásokat. ha pedig a munkánk fontos része az identitásunknak, akkor ez komoly megrendülést okozhat.

A gyász mindazon kavargó, ellentétes, időben hullámzó érzések összessége, amit veszteség után tapasztalunk. Ebben a szomorúságon kívül lehet öröm, megkönnyebbülés is. Minden gyász egyedi, mindenki másképpen gyászol.
Azt tanultuk meg, hogy mindent racionálisan kell megoldanunk – ez most nem működik. Azok a mondatok, amikkel mások – legjobb szándékkal – próbálnak segíteni, az eszünkre akarnak hatni. A gyászolók elmondják, hogy a szokásos mondatok egyáltalán nem segítettek nekik:

• Majd az idő megoldja!
• Foglald el magad!
• Ne szomorkodj!
• Légy erős!

… és a többi hasonló.
Amikor önként változtatunk, például visszavonulunk, nyugdíjba megyünk, mi magunk is azt gondolhatjuk, hogy az új elfoglaltságok, a lehetőségek tisztán jó élményeket hoznak. Környezetünk se értené, mit kell gyászolni egy munkahelyen? (Ezt hívják illegális gyásznak – amikor nem is szabad beszélni róla, mert annyira nem kapunk megértést…)
Készüljünk fel rá, hogy miközben készülünk a jövőre, az új életre, párhuzamosan fel kell dolgoznunk gyászunkat!

Első, és legfontosabb: ismerjük el, hogy fáj. Ne fojtsuk el az érzéseinket – legyen az öröm vagy bánat. Fogadjuk el, hogy hullámzik – egyik nap ilyen, másik nap olyan. Tudatosítsuk, hogy igen, elveszítettünk sok mindent. Vegyük számba a veszteségeinket, miközben ismerjük fel az új helyzet lehetőségeit. Alkalmazkodjunk az új helyzethez, kezdjünk el valamit csinálni, de ne tagadjuk le, hogy hiányoznak dolgok. Meséljünk történeteket, beszéljünk az elválásról – írjunk naplót, ha nincs megértő hallgatóságunk. Ne szépítsük a múltat, de ne is fessük teljesen feketére, csak azért, hogy “könnyebb” lesz elveszíteni. Nem lesz könnyebb. Alakítsunk ki magunknak egyedi gyász rituálét!
Akkor tudunk továbblépni, ha már azt tapasztaljuk, hogy örömmel tudunk gondolni a múltra, átvesszük az uralmat a történtek hatása fölött, amikor már természetesen tudunk beszélni a veszteségünkről.

Nem, nem tudunk annyira felkészülni, hogy ne fájjon. Akárhogy terveztük, akárhogy elrendeztünk mindent, tele vagyunk lendülettel, anélkül, hogy elgyászolnánk a régit, nem fog menni az új.
Amire tudunk készülni: tudatosan megyünk bele a helyzetbe, időt hagyunk magunknak gyászolni, találunk olyan embereket, akiknek anélkül tudunk mesélni a múltról, hogy meg akarnának vigasztalni, vagy bagatellizálni akarnák a veszteségünket. Gondolkodhatunk előre a búcsú-rituálén. Dolgozhatunk eddigi veszteségeink feldolgozásán. Ennyit tehetünk, de ez sokat számíthat!
(Veszteségek feldolgozásához módszer: “Gyógyulás a gyászból” c. könyv)

A múló időt szeretjük szakaszolni: könnyebb belátni egy-egy időtartamot, szeretjük előre látni, mi következik utána. Bár a változás folyamatos, sokszor észrevehetetlen, a szakaszoknak mégis van egy jellemző lefolyása, történései, megélése.
A visszavonulásnak is van egy 5 szakaszos modellje, nézzük meg, mi várható az idő előre haladtával.

​Egyénenként változó, hány évet töltünk azzal, hogy álmodozunk, tervezgetünk, hogyan fogjuk tölteni nyugdíjas éveinket. A karrier építéséről áthelyeződik a fókuszunk nyugdíjas korunk pénzügyi tervezésére. Néhányan talán “érzelmi tervezéssel” is foglalkozunk: azon gondolkodunk, hogyan töltsük meg értelemmel és örömökkel a nyugdíj utáni éveket, évtizedeket. Talán lépéseket is teszünk: életmódot, prioritásokat változtatunk, elhagyjuk a felesleges költéseket, kidobáljuk nem használt tárgyainkat, egyszerűsítjük az életünket.
Sokunk számára ez egy izgalmas, örömteli várakozás – de ahogy közeledik az időpont, kétségek merülhetnek fel, nyugtalanság vehet erőt rajtunk.

Eljön a nagy nap, egy új életszakasz kezdete. Kellemes izgalom, megkönnyebbülés, felszabadulás a napi munka stressze alól, az újdonság varázsa.
Mézeshetekhez hasonló az az időszak, ami egy-két évig tarthat. Felfrissítjük kapcsolatainkat családtagjainkkal, barátainkkal, végre van időnk a hobbinkra, utazásra, esetleg valami tervezett új vállalkozásba belekezdeni. Úgy érezzük magunkat, mint egy vakáción.
Vannak, akik már a nyugdíjazás másnapjától strukturált új életet kezdenek, tervezik a napjaikat, míg mások a pihenést választják.

​Amint a visszavonulás ujjongó szakasza lecseng, vége a mézesheteknek, némi kiábrándulást és illúzióvesztést érezhetünk. Egy csomó időt töltöttünk ábrándozással, pozitív várakozással, és úgy tűnik, kevesebb boldogságot élünk meg, mint amennyit vártunk. A nyugdíjas napok nem is annyira izgalmasak, valami hiányzik az életünkből.
Ez egy természetes megélés, amivel foglalkozni kell. Ha nem tesszük, ez a lelkiállapot csúszhat át időskori depresszióba.

Ez talán a legnehezebb szakasz: végére értünk a teendő-listánknak, valahogy elhomályosultak a célok, a napok értelme, és itt az idő értékelni nyugdíjas tapasztalatainkat.
Ez az a szakasz, ami erőfeszítést kíván, mert új identitásunkat kell felépíteni. Lezárni, elengedni “dolgozó énünket”, és egy integrált, bölcs, értelemteli életet élő új személyiséggé válni. Fontos, hogy találjunk valamit, ami értelmet ad a késői életéveinknek: legyen az önkénteskedés, tudásátadás, valami szenvedéllyel végzett tevékenység, vagy újabb örömforrások felfedezése.

Ez a szakasz 10-15 évvel a nyugdíjazás után kezdődik. Feldolgozzuk a tapasztalatainkat, és őszintén megbékélünk az életünkkel, annak minden – öregkorral járó – nyűgjével, problémájával együtt. Csökken a nyugtalanság, a depresszió, teljesnek érezzük az életünket, a mindennapokat, nyugodt örömöket élünk át. Fókuszunk gyakran az egészségünk és függetlenségünk megtartására irányul, egyszerűsítjük és pihentetővé tesszük az életmódunkat.


Nem mindenki éli át ilyen elkülöníthető szakaszokban az élet e fejezetét, különbözőek lehetnek az intenzitások is. De mint minden átmenet – a munkából való visszavonulás is -,  jelentős érzelmekkel, hangulati hullámzásokkal jár együtt, jó erre tudatosan készülni. Fontos teljességgel megélni az egyes szakaszokat, hogy tovább tudjuk lépni.

Amikor egy sikeres élsportoló visszavonul 30 éves korában, azt természetesnek tartjuk. Elfogadjuk, hogy ebben a műfajban a karrier vége fiatalon következik be. Nem várjuk el, hogy egy sportoló 50-60 éves korában ugyanolyan teljesítményt nyújtson.
Kutatások mutatják, hogy a kreatív szakmában a produktivitás csúcsa 30-40 éves kor között van, de a startup vállalkozók sikerei is korán jelentkeznek. Így a szakmai karrier vége is – bár ezt ők sokszor így is tervezik.
Akik fiatalon illetve 50 éves koruk előtt nagy szakmai sikereket értek el, később gyakran szenvednek, amikor úgy érzik, teljesítményük hanyatlani kezd. Úgy érzik, hogy a karrierjük vége egyben az életük végét is jelenti.
Ennek az oka, hogy rengeteg energiát fektettek abba, hogy a topon legyenek, fenntartsák a sikereiket, gyakorlatilag függővé váltak ettől. Ellentétben a sportolókkal, maguktól azt várják, hogy életük végéig ugyanolyan teljesítményre legyenek képesek. Sikereiket ráadásul legtöbbször a külső dolgok felhalmozásában látják: címek, rangok, pénz, hatalom…

Az, hogy ha a múlton töprengünk, önmagában még nem jelenti azt, hogy nem élünk a jelenben. Nem arról van szó, hogy az elkövetett hibákon rágódjunk, az el nem ért célokat listázzuk, vagy sajnáljuk magunkat, hogy bizonyos dolgokat már soha többé nem tehetünk meg.
A múltra való visszatekintés azt jelenti, hogy számba vesszük a lehetőségeket is, a nehézségeket is. A jót és és a rosszat is látjuk, de nem kapaszkodunk beléjük.
Emlékeink felidézése lehet az önkifejezés egyik formája is, főleg, ha művészileg megformálva papírra is vetjük. Sokaknak fontos, hogy kulturális gyökereik, az átélt történelem így megmaradhat az utókornak.
A fontos pillanatokra való emlékezés lehetővé teszi, hogy összekössük a pontokat: hogyan váltunk azzá, amik vagyunk. Minden változás közepette mi volt az az állandóság, folytonosság, amit az identitásunknak nevezhetünk. És mi lehet fontosabb annál, hogy idős korunkra tisztába jöjjünk magunkkal

Életünk jelentős pontjait valószínűleg könnyű lesz felidézni.
Eszünkbe fognak jutni az “elsők”: az első nap az iskolában vagy egy munkahelyen, az első utazás, az első találkozások később fontossá váló emberekkel.
Visszatekinthetünk az álmainkra: mi mindent szerettünk volna elérni? Mi valósult meg ezekből, legalább részben? Kirajzolódhat egy irány, ami megmutatja, hogy bár nem pontosan azt, akkor és úgy értük el, de mégis mi az, ami mindig fontos volt, mi az a téma, ami egész életünkben foglalkoztatott minket?
Jelentősek az utolsó alkalmak is. Amikor utoljára beszéltünk egy kedves ismerőssel, utoljára jártunk valami fontos helyen, utoljára csináltunk valamit. Érdemes visszaidézni a búcsúkat, veszteségeket is. Ezek is fontos pontokat rajzolnak ki az életút mentén.
Az “átmeneti” időszakok, krízisek felidézése révén utólag tudatosíthatják, miért voltak fontosak ezek az életszakaszok. Ezek azok az időszakok voltak, amikor a megbízhatóságot felváltották a bizonytalanságok, kétségek: valami nem volt a helyén, de még nem volt tiszta, mi is lenne jó ehelyett. Ilyenkor tele voltunk érzésekkel: elégedetlenséggel, haraggal, félelemmel, reménnyel. Már nem jó, ami van, de azt kívántuk, ne változzon semmi. Ezekre az időszakokra pontosan azért emlékezünk, mert az érzelmek dinamikája mély nyomokat hagyott. Ugyanakkor ez az érzékeny időszak lehetőség: alkalom arra, hogy változtassunk, új célokat tűzzünk ki, vagy másképpen kezdjünk el élni.

Az életre való visszatekintést terápiaként is használják. Idős emberek, akiket veszteség ért, valamivel a múltból nem tudnak megbékélni, valamit nem értenek, a terápia segítségével tovább tudnak lépni, jobb életminőséget tudnak kialakítani maguknak. Ez azért is fontos, mert a múltbeli emlékek, tapasztalatok tudat alatt befolyásolják az aktuális megéléseket.
A visszatekintésre több lehetőségünk van.
A legegyszerűbb, amikor egymásnak – a családban, barátokkal – mesélünk. Valamiről, ami most történik, eszünkbe jut egy emlék, és szívesen elmeséljük. Ilyenkor megérthetünk valamit a múltból, magunkról. Segítségül hívjuk a képzeletünket is, hiszen mesénket általában így kezdjük: “Képzeljétek el!”. Ez gyógyító hatású: erősíti a képzelőerőnket, élénkebbé válnak az emlékeink, ezáltal több lehetőséget tudunk elképzelni a jövőnkre gondolva.
Le is jegyezhetjük az emlékeinket. Fontos, hogy írás közben is érzelmekkel telítve átéljük a múltbeli eseményeket – ez is gyógyító hatású lehet. Nyugtalanító élmények leírásakor megbékélhetünk azokkal, újraértelmezhetjük a történteket, tanulhatunk magunkról. Érdekes, hogy mások visszaemlékezéseit olvasva is tapasztalhatunk ilyen hatást – talán ezért szeretünk önéletrajzokat olvasni. (Én legalábbis szeretek.)
Coaching beszélgetéseink során is használunk különböző technikákat a visszatekintésre, a folyamatosság érzékelésére: mi mindenen mentem keresztül, amíg ide jutottam, hogyan vezettem az életemet, milyen döntéseket hoztam bizonyos pontokon? Ez fontos felismerésekhez vezethet, segíti a jelen megértését.
A velünk történtek identitásunk fontos részét képezik, ezért érdemes időről-időre emlékezni, visszatekinteni, bármilyen formában.
Az írást inspirálta: Verena Cast: Ami igazán számít, az a megélt élet (Dialóg Campus kiadó, 2012.

Életünk során elkerülhetetlen a veszteség, valamilyen formában. Gondolok itt nem csak a halálesetre, mert lehet veszteségérzés egy válás, költözés, munkahely megszűnése valamilyen formában, vagy akár kisállat elvesztése. Ha esetleg veszteség ért, vagy korábbi dolgokat nem sikerült még elgyászolni, esetleg hosszabb ideje bele vagy ragadva egy érzésbe, segíthet ha beszélgetsz róla, ha meghallgatnak, végig tudod mondani és érezni bárhol is tartasz. Egy empatikus, hozzáértő szakember jelenléte segíthet túllendülni egy egy szakaszon és tovább gördíteni a folyamatot. Saját tapasztalatból tudom, hogy egy megtartó közösségnek mekkora ereje lehet, ahol egymást segítik a résztvevők, mint régen egy közösségben, megértik egymást, hiszen hasonló folyamatban vannak benne, és tudják egymást támogatni akár lelkileg, akár praktikus szempontból. Én abban tudok segíteni -akár egyéni vagy a csoportos foglalkozás keretében- hogy megteremtem azt a támogató, elfogadó közeget, ahol bátran kifejezheted és elmondhatod mi van benned. 
~Rigó Mona​

RR360: Te háromféle támogatást ajánlasz a vendégeinknek. Írtunk róluk, de tulajdonképpen mi a hasonlóság, és mi a különbség közöttük? Hogyan válasszon, aki hozzád fordul?

BG: Talán egy példával tudom legjobban megvilágítani, mit tudnak, hogyan működnek az egyes módszerek. Mondjuk, van egy ember – legyen úgy 35 körül – akinek az a problémája, hogy a munkahelyén olyan pozícióba került, hogy több ember előtt kell prezentálnia rendszeresen, és ő ettől szorong, fél. Ez nem feltétlenül rontja le a teljesítményét, de ő szeretne ezektől a kellemetlen érzésektől megszabadulni, szeretne élvezettel előadni.
Ha a Bach virágterápiában gondolkodunk, természetesen elsőként a félelem-szerekhez fordulunk. De a feltáró beszélgetés során előkerülhetnek más érzelmek is, amik tartósan benne vannak, talán valahogy össze is függenek ezzel a szorongással. Így speciális, csak neki szóló keveréket készítek neki, amit rendszeresen szedve megkönnyebbülhet, nyugodtabb lesz.
Ha coaching folyamatba kezdünk, akkor beszélünk azokról a helyzetekről, a környezettől, mikor, hogyan zajlanak ezek az események. Hogyan készül fel, kiknek ad elő, és így tovább, rendszerben nézzük a dolgokat. Együtt kitaláljuk, milyen konkrét lépéseket tehet annak érdekében, hogy enyhüljön a szorongás, mondjuk, alkalmazzon relaxáló technikákat, vagy készüljön fel másképpen, vagy gyakorolja el a prezentációját barátok előtt, ilyesmi. Ezeket konkrétan csak a személy ismeretében tudjuk kitalálni, egységes recept nincs. Folyamatosan ellenőrizzük a változást, akár úgy is, hogy szándékosan keressen helyzeteket, amik „edzés”-ként segítenek. Ezt a folyamatot a coach irányítja, de a kliens felelőssége óriási: ha nem tesz lépéseket, nem lesz változás.
Amikor a kliens mentálhigiénés segítséget kér, leginkább a megértés a cél: mi zajlik benne, milyen érzések, gondolatok kavarognak benne. Ahogy szavakba önti ezeket, tisztul, hogy tulajdonképpen mi is történik, amikor prezentálnia kell. Kiderülhetnek régebbi sérülések, szülői programozások, hogyan alakult ki ez a gátlás. Felszabadító az érzés, hogy nem KELL változnia, a mélyebb rétegek, okok megértése a cél. Lehet, hogy már az enyhíti a szorongását, hogy elmondhatja valakinek, mi játszódik le benne egy-egy ilyen „félelmetes” alkalommal. Valakinek, aki elfogadja őt így, ahogy van, nem vonja kétségbe az érzéseit, megértő és együttérző. Ez gyógyító – akkor is, ha ez nem terápia.

RR360: Szóval a kliensnek kell eldöntenie, mit is akar tulajdonképpen?

BG: Igen, ez nagyon jó, hiszen saját életéért mindenkinek magának kell vállalnia a felelősséget. Ha gondolkodik ezen, és tudatosan választ, már egy lépést tett. Egyébként előfordul, hogy benne vagyunk egy folyamatban, és én ajánlom a másikat. A Bach virágterápia szelíd módszere például meg tudja támogatni a másik két folyamatot. Vagy előfordul, hogy mentálhigiénés segítő beszélgetések során eljut a kliens a megértésből a változtatás szándékáig, és ehhez coaching segítséget szeretne igénybe venni.

RR360: Akkor van – vagy lehet - egy természetes sorrend is?

BG: De jó, hogy ezt kérdezed, igen! Bach doktor célja a rendszerével az volt, hogy egy családanya is tudja használni, amikor észreveszi, hogy valamelyik családtagnak valami nehéz érzelem keseríti a napjait. Ez tulajdonképpen egy önismereti út: a beszélgetés során fel kell ismerni saját érzéseinket, meg kell nevezni, a kérdések alapján pontosítani. A cseppek szedése közben pedig megfigyelni azok változását. Gondold el, milyen fantasztikus lehetőség az érzelmi intelligencia fejlesztésére, ha például egy anya ezeket megbeszéli a gyerekével! Ez tehát lehetne egy alap is. Minél előbb helyrebillentjük az érzelmi egyensúlyukat, annál kevésbé alakul ki súlyosabb probléma, akár fizikai betegség is. Sokan egyébként használják konzultáció nélkül is, megtanulják.
A következő fokozat a mentálhigiénés beszélgetés: képzeld el, hogy van valaki, akinek mindig elmondhatod, ami a szívedet nyomja! És ő soha nem tereli magára a szót, nem ítélkezik, de még csak bújtatva, kérdésekkel sem, nem hibáztat. Szerintem mindenkinek kéne ebben rendszeresen részesülnie. Ez ugyanolyan, mint a testi higiéné: miért is tisztálkodunk, mosunk fogat, mossuk a ruháinkat, és így tovább? Hogy ne legyen nagyobb baj: fertőzés, betegségek. Na, ugyanígy kellene tisztán tartani a lelkünket.
A coachinghoz már nagyobb tudatosság szükséges. És bátorság: elszánás kell ahhoz, hogy valaki – a félelmei ellenére – megváltoztassa a nézőpontját, hiedelmeit, szokásait, és ennek következtében a viselkedését. De szerencsére vannak ilyen tudatos és bátor emberek.

RR360: Akkor a vendégeidnek végig kell járni ezt az utat?
​
BG: Dehogy, válassza azt, amire affinitást érez, ahogy érzi. Hiszek abban, hogy mindenki tudja, mire van szüksége, illetve mit bír el, éppen akkor. Egyébként a segítő személyisége átszínezi az előbb leírt módszereket. Én például elég „mentálosan”, személyközpontú attitűddel coacholok, Bach vagy mentálhigiénés konzultáció során is elhelyezek egy-egy „coachos” kérdést – mindig aszerint, hogy mit igényel és bír el akkor és ott a kliens.
​
RR360: Köszi, remélem, segítettünk vendégeinknek is a választásban!