forrás: ​https://www.bozsargabriella.hu/gyaszolni-egy-munkahelyet/

Minden veszteség, amikor az életünk visszavonhatatlanul megváltozik, egy rutin eltűnik. Azt mindannyian tudjuk, hogy egy szeretett személy halálát el kell gyászolnunk, de tudjuk-e, hogy ugyanilyen feldolgozandó gyászt okoz egy állatunk halála, egy munkahely, pálya elhagyása, egy kapcsolat megszűnése, vagy akár a bizalom elvesztése valakiben? Amit ilyenkor elveszítünk: az önmagunkról alkotott kép egy része. Meg kell birkóznunk azzal, hogy kik vagyunk anélkül, akit vagy amit elveszítettünk? Milyen vagyok én enélkül? Milyen lesz a jövő enélkül?
Amikor egy munkahelytől búcsúzunk el, akár önszántunkból, akár nem, nem csak a munkánkat veszítjük el, hanem azokat az emberi kapcsolatokat is, amik a munkahelyhez kötődtek: munkatársak, ügyfelek, külső partnerek. MINDEN kapcsolatnak van érzelmi oldala – tehát ezt elveszíteni gyásszal jár. Akár jó, akár rossz volt ez a kapcsolat – ez utóbbit egyébként nehezebb elgyászolni. Elveszítjük a rutinokat – napi időbeosztást, szokásokat. ha pedig a munkánk fontos része az identitásunknak, akkor ez komoly megrendülést okozhat.

A gyász mindazon kavargó, ellentétes, időben hullámzó érzések összessége, amit veszteség után tapasztalunk. Ebben a szomorúságon kívül lehet öröm, megkönnyebbülés is. Minden gyász egyedi, mindenki másképpen gyászol.
Azt tanultuk meg, hogy mindent racionálisan kell megoldanunk – ez most nem működik. Azok a mondatok, amikkel mások – legjobb szándékkal – próbálnak segíteni, az eszünkre akarnak hatni. A gyászolók elmondják, hogy a szokásos mondatok egyáltalán nem segítettek nekik:

• Majd az idő megoldja!
• Foglald el magad!
• Ne szomorkodj!
• Légy erős!

… és a többi hasonló.
Amikor önként változtatunk, például visszavonulunk, nyugdíjba megyünk, mi magunk is azt gondolhatjuk, hogy az új elfoglaltságok, a lehetőségek tisztán jó élményeket hoznak. Környezetünk se értené, mit kell gyászolni egy munkahelyen? (Ezt hívják illegális gyásznak – amikor nem is szabad beszélni róla, mert annyira nem kapunk megértést…)
Készüljünk fel rá, hogy miközben készülünk a jövőre, az új életre, párhuzamosan fel kell dolgoznunk gyászunkat!

Első, és legfontosabb: ismerjük el, hogy fáj. Ne fojtsuk el az érzéseinket – legyen az öröm vagy bánat. Fogadjuk el, hogy hullámzik – egyik nap ilyen, másik nap olyan. Tudatosítsuk, hogy igen, elveszítettünk sok mindent. Vegyük számba a veszteségeinket, miközben ismerjük fel az új helyzet lehetőségeit. Alkalmazkodjunk az új helyzethez, kezdjünk el valamit csinálni, de ne tagadjuk le, hogy hiányoznak dolgok. Meséljünk történeteket, beszéljünk az elválásról – írjunk naplót, ha nincs megértő hallgatóságunk. Ne szépítsük a múltat, de ne is fessük teljesen feketére, csak azért, hogy “könnyebb” lesz elveszíteni. Nem lesz könnyebb. Alakítsunk ki magunknak egyedi gyász rituálét!
Akkor tudunk továbblépni, ha már azt tapasztaljuk, hogy örömmel tudunk gondolni a múltra, átvesszük az uralmat a történtek hatása fölött, amikor már természetesen tudunk beszélni a veszteségünkről.

Nem, nem tudunk annyira felkészülni, hogy ne fájjon. Akárhogy terveztük, akárhogy elrendeztünk mindent, tele vagyunk lendülettel, anélkül, hogy elgyászolnánk a régit, nem fog menni az új.
Amire tudunk készülni: tudatosan megyünk bele a helyzetbe, időt hagyunk magunknak gyászolni, találunk olyan embereket, akiknek anélkül tudunk mesélni a múltról, hogy meg akarnának vigasztalni, vagy bagatellizálni akarnák a veszteségünket. Gondolkodhatunk előre a búcsú-rituálén. Dolgozhatunk eddigi veszteségeink feldolgozásán. Ennyit tehetünk, de ez sokat számíthat!
(Veszteségek feldolgozásához módszer: “Gyógyulás a gyászból” c. könyv)

A múló időt szeretjük szakaszolni: könnyebb belátni egy-egy időtartamot, szeretjük előre látni, mi következik utána. Bár a változás folyamatos, sokszor észrevehetetlen, a szakaszoknak mégis van egy jellemző lefolyása, történései, megélése.
A visszavonulásnak is van egy 5 szakaszos modellje, nézzük meg, mi várható az idő előre haladtával.

​Egyénenként változó, hány évet töltünk azzal, hogy álmodozunk, tervezgetünk, hogyan fogjuk tölteni nyugdíjas éveinket. A karrier építéséről áthelyeződik a fókuszunk nyugdíjas korunk pénzügyi tervezésére. Néhányan talán “érzelmi tervezéssel” is foglalkozunk: azon gondolkodunk, hogyan töltsük meg értelemmel és örömökkel a nyugdíj utáni éveket, évtizedeket. Talán lépéseket is teszünk: életmódot, prioritásokat változtatunk, elhagyjuk a felesleges költéseket, kidobáljuk nem használt tárgyainkat, egyszerűsítjük az életünket.
Sokunk számára ez egy izgalmas, örömteli várakozás – de ahogy közeledik az időpont, kétségek merülhetnek fel, nyugtalanság vehet erőt rajtunk.

Eljön a nagy nap, egy új életszakasz kezdete. Kellemes izgalom, megkönnyebbülés, felszabadulás a napi munka stressze alól, az újdonság varázsa.
Mézeshetekhez hasonló az az időszak, ami egy-két évig tarthat. Felfrissítjük kapcsolatainkat családtagjainkkal, barátainkkal, végre van időnk a hobbinkra, utazásra, esetleg valami tervezett új vállalkozásba belekezdeni. Úgy érezzük magunkat, mint egy vakáción.
Vannak, akik már a nyugdíjazás másnapjától strukturált új életet kezdenek, tervezik a napjaikat, míg mások a pihenést választják.

​Amint a visszavonulás ujjongó szakasza lecseng, vége a mézesheteknek, némi kiábrándulást és illúzióvesztést érezhetünk. Egy csomó időt töltöttünk ábrándozással, pozitív várakozással, és úgy tűnik, kevesebb boldogságot élünk meg, mint amennyit vártunk. A nyugdíjas napok nem is annyira izgalmasak, valami hiányzik az életünkből.
Ez egy természetes megélés, amivel foglalkozni kell. Ha nem tesszük, ez a lelkiállapot csúszhat át időskori depresszióba.

Ez talán a legnehezebb szakasz: végére értünk a teendő-listánknak, valahogy elhomályosultak a célok, a napok értelme, és itt az idő értékelni nyugdíjas tapasztalatainkat.
Ez az a szakasz, ami erőfeszítést kíván, mert új identitásunkat kell felépíteni. Lezárni, elengedni “dolgozó énünket”, és egy integrált, bölcs, értelemteli életet élő új személyiséggé válni. Fontos, hogy találjunk valamit, ami értelmet ad a késői életéveinknek: legyen az önkénteskedés, tudásátadás, valami szenvedéllyel végzett tevékenység, vagy újabb örömforrások felfedezése.

Ez a szakasz 10-15 évvel a nyugdíjazás után kezdődik. Feldolgozzuk a tapasztalatainkat, és őszintén megbékélünk az életünkkel, annak minden – öregkorral járó – nyűgjével, problémájával együtt. Csökken a nyugtalanság, a depresszió, teljesnek érezzük az életünket, a mindennapokat, nyugodt örömöket élünk át. Fókuszunk gyakran az egészségünk és függetlenségünk megtartására irányul, egyszerűsítjük és pihentetővé tesszük az életmódunkat.


Nem mindenki éli át ilyen elkülöníthető szakaszokban az élet e fejezetét, különbözőek lehetnek az intenzitások is. De mint minden átmenet – a munkából való visszavonulás is -,  jelentős érzelmekkel, hangulati hullámzásokkal jár együtt, jó erre tudatosan készülni. Fontos teljességgel megélni az egyes szakaszokat, hogy tovább tudjuk lépni.

Amikor egy sikeres élsportoló visszavonul 30 éves korában, azt természetesnek tartjuk. Elfogadjuk, hogy ebben a műfajban a karrier vége fiatalon következik be. Nem várjuk el, hogy egy sportoló 50-60 éves korában ugyanolyan teljesítményt nyújtson.
Kutatások mutatják, hogy a kreatív szakmában a produktivitás csúcsa 30-40 éves kor között van, de a startup vállalkozók sikerei is korán jelentkeznek. Így a szakmai karrier vége is – bár ezt ők sokszor így is tervezik.
Akik fiatalon illetve 50 éves koruk előtt nagy szakmai sikereket értek el, később gyakran szenvednek, amikor úgy érzik, teljesítményük hanyatlani kezd. Úgy érzik, hogy a karrierjük vége egyben az életük végét is jelenti.
Ennek az oka, hogy rengeteg energiát fektettek abba, hogy a topon legyenek, fenntartsák a sikereiket, gyakorlatilag függővé váltak ettől. Ellentétben a sportolókkal, maguktól azt várják, hogy életük végéig ugyanolyan teljesítményre legyenek képesek. Sikereiket ráadásul legtöbbször a külső dolgok felhalmozásában látják: címek, rangok, pénz, hatalom…